A
mai napig él bennem a kép, amelynek véletlenül lettem tanúja 1983-ban a ligeti
Királydombon. Az első magyar rockopera még bizonytalansággal terhes próbáinak
egyikén, jókora távolságra a színfalaktól, egy fehér ruhás, egyedül ücsörgő
alakot pillantottam meg. Időzött. Nem türelmesen és nem türelmetlenül. Biztosra
vettem, hogy a székét is ő vitte oda magának. Sűrűn pislogott, keresztbe tette
a lábát, összefonta a karjait, az eget, a füvet és néha a fáradságosan
ismétlődő eseményeket kémlelte. Majdnem rögtön megismertem. Úgy láttam,
egyszer-egyszer elmosolyodott – magának, magában. Hihetetlen, mennyire nem volt
magányos. Pedig akkor már egy jó órája a közelébe se ment senki. Aztán egy halk
pillanatban eltűnt. Megunhatta az üldögélést, a gondolatait, az ingerült
rendezőt. Üresen maradt székébe hamar beleültek. Nem szemrehányásként
otthagyott hiánya azonban csendben és véglegesen rátelepedett a napok múlva már
ünnepelt előadásra. Esténként meghívták meghajolni a játék végére. Volt, hogy
elment, volt, hogy nem. Komolyan vette a dolgot. 1983-ban Illés Lajos már évek óta a fiókjának komponált, ha komponált.
A
tíz év hallgatás? kihagyás? kényszerszünet? után nemrégiben megjelent új
Illés-lemez tasakjának fotógrafikái (Székely Berta munkája) jutatták eszembe
ezt az aligha felejthető közjátékot. Az arc, amely öt-tíz-tizenöt éve
kényszerül ugyanazokba a vonásokba rendeződni. Nem nevet, nem derűs, nem vádol
és nem felejt. Megtanulta túlélni azokat a megrázkódtatásokat, kísértéseket,
amelyekkel együtt kell éljen. Úgy, hogy mindenekelőtt önmaga tudjon maradni. A
törvény itt sem csorbulhat: előbb ember valaki, azután (és ezáltal) muzsikus.
Ha ez a tét, és a zenében mindig ez a
tét, tíz év csend nem nagy ár a félelem és szégyen nélkül szembenéző
tekintetért, a födetlen, tiszta indíttatású és valóságú muzsikáért.
Szerettem
volna e lemez kapcsán szűken csak a zenéről írni. Számos okból. Meggyőződésem,
hogy a Kicsit keserű mérföldkő
jelentőségű produkció a mai magyar könnyűzenében, lévén érintetlen, tömör és
sokpólusú rockzene, amely minden hangjában elkülönül a hazai piac szolgaian
ötlettelen, gátlástalanul pénzszagú kínálatától. Olyan alárendeltség és
befolyás nélküli, független szellemiséget közvetít, amely az utóbbi hónapokban
társadalmi léptékű szükségletté növekedett. Szinte elfelejtett frissesség és
igényesség szólal meg benne, amelynek az erőszakolt különcködéssel szemben az
ösztönös emberközeliség a mércéje.
Elhallgathatatlan,
hogy a felelősök akik egy évtizedre „lenyelték” ezt a hangot, ma is jórészt
teljhatalmú döntnökei a mindenható intézményeknek (hanglemezgyár, televízió,
rádió). Velük szemben most sincs semmi esélye az Illés Lajoshoz hasonló, csak a
zenében bízó, ahhoz értő alkotóknak. Tragikus volna felsorolni, hány muzsikust
tett és tesz tönkre a megingathatatlan asztalú „menedzserek”, igazgatók,
osztályvezetők személyes érdeken, ellenszenven, közömbösségen, hozzá nem
értésen alapuló pálcatörése. Amikor csodálkozunk rajta, hogy 1988-ban létezik
még olyan belülről megérintő, dobozolhatatlan rockzene, mint a Kicsit keserű
dalai, azon kellene csodálkoznunk, hogy eddig
mi és kik miatt nem tudhattunk erről?!
A
tíz év utáni visszatérés (?) mikéntje nekem – mindenen túl – mégis azt
bizonyítja, hogy Illés Lajos sem késheti le a maga sorsát. Sikerült átmentenie
az évek vergődésén a legfontosabbat, a magától értetődő kapcsolatot a zenével.
Rendkívül elevennek, fiatalnak, sőt, sok helyen gyermekien tágasnak, örömtelinek
és kalandozónak hat a szerzői lemez mind a tíz kompozíciója. A legizgalmasabb
kérdés ezeknél a szerzeményeknél is az, ami a Boldog város LP (1978) és a korábbi Illés-számok esetében: honnan
ez a kölyökösen ágáló, árta(lma)tlan dac, felnőttesen mély, nyílt
vallomásosság, időnek kiszolgáltatott irónia és iróniába bújtatott idő, amely a
dalokban többnyire egyidejűleg, egyenrangúan és titokzatosan pontos arányokban
van jelen? Honnan?
Igazából
egy magyarázat látszik lehetségesnek: az ihlet. A kegyelem pillanata, amely
olykor érdemtelenül érkezik; amelyet Illés Lajos a számok szerkezetéből is
érezhetően igyekszik kiérdemelni. Mindegyik dallamvonalon nyomon követhetők a
kiteljesedés fokozatai. A borongósabb, líraibb melódiák a refrénben (vagy egy
átvezető részben) rendre eljutnak az erőig, a megtisztító energiáig (Nehéz arra menni, Hűvös van, Ilyen ez a
város), a parodisztikus, bohókás, fricskás dallamokba pedig mindig
keveredik egy kis fanyar, könnycseppes íz (Táncolni
kell, Nem baj, Reális valóság): csak semmi nehézkedés, de azért a szél ne
fújjon odébb!
Nem
tudom, mióta ismerheti Zelki János
szövegíró a zeneszerzőt, annyi azonban bizonyos, hogy majdnem egyéni, itt-ott
találékony versei hitelesen körvonalazzák azt az embert, akinek Illés Lajos a
muzsikájából kiindulva gondolható. Akár a Táncolni kell, akár a Reális valóság
strófái pontos diagnózisai annak a köztes (valóság és képzelet közötti)
állapotnak, amelyben a szavak jelentése kinek-kinek a belátásától,
őszinteségétől, lelkiismeretétől függ: „Beleképzelem magam a helyembe, noha nem
vagyok az esetem … ki ott az a másik?”. A szövegek ugyanakkor az előadóknak is
testre szabottak. Vagy az énekesek bújtak bele a gondolatokba? Azt hiszem,
mindegy. Az eredmény azt mutatja, hogy Bontovics
Kati a technikai és előadói felkészültségéhez igencsak illő Hűvös van-ban
klasszikusan szép énekteljesítményt nyújt (kevés ehhez fogható intimitású
kompozíció akad a magyar rockzenében!); Somló
Tamás a legjobb partner a sajátos Illés-grimaszhoz (Nem baj), éneke
háromperces népszínmű, fityisz az időnek, időtlenségnek; Demjén Ferenc minden poétikus hangi képességét érvényesíteni tudja,
úgy, hogy nem önmagára, hanem a dalra összpontosít (Nehéz arra menni).
Igazolható,
jó ötlet volt meghívott szólistákkal rögzíteni ezt a zeneanyagot. Nekem mégis
egy Illés Lajos nevű énekesről vannak
a legjobb benyomásaim, aki saját állítása szerint azon egyszerű okból nem
énekli a dalait, mert nem tud énekelni … Azt
nem is kell tudni, Lajos! Neked nem. Elég, ha vokállal megtámogatott
mormogás, kántálás olyan szemtelen súlytalansággal illegve megemelkedik, mint a
Táncolni kell-ben; ha a zongora unisono énekében
az elveszett dolgok, bántalmak, mellőzöttség helyett a tisztító HARMÓNIA szólal
meg.
Ennyi?
– kérdezed az utolsó szám címében. Igen: ennyi
elég. Ez az ennyi a tiéd – maradéktalanul. Letetted, leteheted mindenki
asztalára.
J.
Király István
Film Színház
Muzsika 1988. 42. szám. – ROCKRÓL-ROCKRA
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése