Riport Illés Lajossal, 2005. augusztus 11.

 

Riport Illés Lajossal, 2005. augusztus 11.

 

„Nem mindenkinek van Kossuth-díjas kántora” 

 

 

  

 

Illés Lajos a negyven évvel ezelõtt alakult legendás Illés együttes névadója, alapítója és a zenekar billentyűse. Illés Lajost erõs szálak fűzik Erdélyhez, pontosabban Énlakához. A Kossuth-díjas zenész Magyarországon „civilben” református kántor, és nagyon büszke foglalkozására. 

 

- Illés Lajos, a zenekar vezetője gondolt-e arra évekkel ezelõtt, hogy az együttes pályafutása negyven év múlva éppen Erdélyben ér véget, azazhogy az Illés együttes itt tartja utolsóelőtti fellépését? 

 

- Nem, hát az ember ilyenre nem gondol, de azért örülök, hogy ez így történt, mert ennél szebb búcsút nem is tudnék elképzelni, hiszen nekem Erdély az első illetve második otthonom is, attól függ, hogy honnan nézem. Úgyhogy ez nagyon jól jött így ki. 

 

- Erdély az otthona is, így fogalmazott. Itt az énlaki házára utalt? 

 

- Hát már tizenöt év óta járok Énlakára pihenni, kikapcsolódni, feltöltődni. Nagyon jól érzem magam Énlakán, ott dolgozom is, ha éppen úgy adódik, hogy hosszabb ideig itt tudok lenni. 

 

- Az Illés-dalok többsége sok társadalmi átváltozást túlélt, szinte azt mondhatjuk zsoltárokká váltak. Illés Lajos szerint ez miért történhetett így? Mi a titka ennek a népszerűségnek, ennek a halhatatlanságnak? 

 

 - Az az igazság, hogy mi, az akkori nagy generáció, akikrõl még film is készült, beleéreztünk abba, hogy a világ változott, változik egyet, és progresszíven gondolkodtunk. Érdekes, hogy a nyugatiak a polgárság, a kapitalizmus ellen lázadtak, mi pedig a kommunizmus ellen. De a lázadás az az egész világon zenei formában is megtörtént, voltak a beat-költők és a zene. Az akkori beat-zene teljesen forradalomszerűen tört az emberekre, egy egészen vadonatúj érzés volt, és hát rabul ejtett mindenkit, a zenészeket is, minket is. 

 

- Visszaemlékszem, a 80-es években őrjöngve énekeltük házibulikban, hogy „Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra?” Az Illés együttes zenéje erőt adott sok erdélyi magyar fiatalnak, hogy túlélje a kommunista kor lélekszorító, eltipró politikáját. Errõl mit tudtak? 

 

- Mi magunkat erősítettük, gondoltuk, mások is ugyanúgy éreznek, mint mi, és akkor már együtt voltunk. Itt határok nem nagyon számítottak már akkor sem, hiszen a zene nem ismer határokat. 

 

- Megkockáztatok úgy fogalmazni, hogy Illés Lajos Magyarország legnépszerűbb református kántora lehet. Hogyan tudja a sztárságot egy ilyen hivatással összehangolni? 

 

 - Büszkék is a kisorosziak, hogy nem mindenkinek van Kossuth-díjas kántora. Én nagyon várom a vasárnapokat, mert az egy csodálatos érzés, amikor az ember orgonál, és a gyülekezettel együtt azokat a szép énekeket énekeljük és játsszuk. Felemelő dolog, egy hét utáni megtisztulás, egy gyönyörű érzés, megnyugvás, és egészen más, amikor az ember kijön a templomból, úgy érzi, mintha újraéledt volna. 

 

- Ha azt kérdezem, mi a kedvenc éneke, akkor az Illés-számok közül vagy a zsoltárok közül választ? 

 

- Jaj, nagyon sok kedvencem van mind a zsoltárok közül, mind az Illés-számok közül. Éppen Bródy mondta nemrég, és tényleg igaza volt, hogy a saját gyerekét az ember mindegyiket egyformán szereti, bár az egyik jobban, a másik kevésbé jobban sikerül, de akkor is szereti őket, egyformán. A zsoltárok is olyanok, hogy éppen úgy válogatja a feleségem, aki református lelkész, hogy a prédikációhoz passzoljanak, ez a módja az aznapi dicséret eljátszásának, de mindentől függetlenül a 42. zsoltár a kedvencem. 

 

- Pásztory Zoltán halála véget vetett egy negyvenéves pályafutásnak. Következetesen kitartanak amellett, hogy az Illés végérvényesen búcsút vesz a közönségtõl, és a rajongók is búcsút vesznek egy legendától? 

 

 - Ez már eldőlt Zoli halálával, az i-re felkerült a pont, egyszer ennek be kellett következnie, az Úristen elrendezi a dolgokat, és ebbe bele kell nyugodni. Ha Ő úgy döntött, akkor mi is úgy döntöttünk, hogy ennek így kell lenni. Öten indultunk ide, és hát négyen érkeztünk meg. 

 

- Kicsit nehezen lehet ezt így elfogadni, hogy na, most már kész, vége, fõleg egy ilyen kaliberű együttestõl, mint az Illés. Mi történik ezután, Ön mit fog csinálni? 

 

- Hát mindenki csinálja a saját dolgát. Komponálnak, darabokat írnak. Én 1973-ban írtam egy Csongor és Tünde átirat-musicalt, és ennek lesz egy felújítása október másodikán a nagyváradi színházban, ottani művészekkel. Erre készülök, nagyon át kell dolgoznom, mert 1973 és 2005 között van egy kis idődifferencia, ma már én is másképpen látom az egészet, mint akkor. Belevetem a munkába magam, nem fogok unatkozni. 

 

Kérdezett: Nagy Zsuzsanna 

Fotó: Kovács László Attila 

 

Forrás: Erdélyhon, Székelyföld hírei, http://www.oocities.org/gobevilag/harch0508.htm