A mai napig él bennem a kép, amelynek véletlenül lettem tanúja 1983-ban a ligeti Királydombon. Az első magyar rockopera még bizonytalansággal terhes próbáinak egyikén, jókora távolságra a színfalaktól, egy fehér ruhás, egyedül ücsörgő alakot pillantottam meg. Időzött. Nem türelmesen és nem türelmetlenül. Biztosra vettem, hogy a székét is ő vitte oda magának. Sűrűn pislogott, keresztbe tette a lábát, összefonta a karjait, az eget, a füvet és néha a fáradságosan ismétlődő eseményeket kémlelte. Majdnem rögtön megismertem. Úgy láttam, egyszer-egyszer elmosolyodott – magának, magában. Hihetetlen, mennyire nem volt magányos. Pedig akkor már egy jó órája a közelébe se ment senki. Aztán egy halk pillanatban eltűnt. Megunhatta az üldögélést, a gondolatait, az ingerült rendezőt. Üresen maradt székébe hamar beleültek. Nem szemrehányásként otthagyott hiánya azonban csendben és véglegesen rátelepedett a napok múlva már ünnepelt előadásra. Esténként meghívták meghajolni a játék végére. Volt, hogy elment, volt, hogy nem. Komolyan vette a dolgot. 1983-ban Illés Lajos már évek óta a fiókjának komponált, ha komponált.
A tíz év hallgatás? kihagyás? kényszerszünet? után nemrégiben megjelent új Illés-lemez tasakjának fotógrafikái (Székely Berta munkája) jutatták eszembe ezt az aligha felejthető közjátékot. Az arc, amely öt-tíz-tizenöt éve kényszerül ugyanazokba a vonásokba rendeződni. Nem nevet, nem derűs, nem vádol és nem felejt. Megtanulta túlélni azokat a megrázkódtatásokat, kísértéseket, amelyekkel együtt kell éljen. Úgy, hogy mindenekelőtt önmaga tudjon maradni. A törvény itt sem csorbulhat: előbb ember valaki, azután (és ezáltal) muzsikus. Ha ez a tét, és a zenében mindig ez a tét, tíz év csend nem nagy ár a félelem és szégyen nélkül szembenéző tekintetért, a födetlen, tiszta indíttatású és valóságú muzsikáért.
Szerettem volna e lemez kapcsán szűken csak a zenéről írni. Számos okból. Meggyőződésem, hogy a Kicsit keserű mérföldkő jelentőségű produkció a mai magyar könnyűzenében, lévén érintetlen, tömör és sokpólusú rockzene, amely minden hangjában elkülönül a hazai piac szolgaian ötlettelen, gátlástalanul pénzszagú kínálatától. Olyan alárendeltség és befolyás nélküli, független szellemiséget közvetít, amely az utóbbi hónapokban társadalmi léptékű szükségletté növekedett. Szinte elfelejtett frissesség és igényesség szólal meg benne, amelynek az erőszakolt különcködéssel szemben az ösztönös emberközeliség a mércéje.
Elhallgathatatlan, hogy a felelősök akik egy évtizedre „lenyelték” ezt a hangot, ma is jórészt teljhatalmú döntnökei a mindenható intézményeknek (hanglemezgyár, televízió, rádió). Velük szemben most sincs semmi esélye az Illés Lajoshoz hasonló, csak a zenében bízó, ahhoz értő alkotóknak. Tragikus volna felsorolni, hány muzsikust tett és tesz tönkre a megingathatatlan asztalú „menedzserek”, igazgatók, osztályvezetők személyes érdeken, ellenszenven, közömbösségen, hozzá nem értésen alapuló pálcatörése. Amikor csodálkozunk rajta, hogy 1988-ban létezik még olyan belülről megérintő, dobozolhatatlan rockzene, mint a Kicsit keserű dalai, azon kellene csodálkoznunk, hogy eddig mi és kik miatt nem tudhattunk erről?!
A tíz év utáni visszatérés (?) mikéntje nekem – mindenen túl – mégis azt bizonyítja, hogy Illés Lajos sem késheti le a maga sorsát. Sikerült átmentenie az évek vergődésén a legfontosabbat, a magától értetődő kapcsolatot a zenével. Rendkívül elevennek, fiatalnak, sőt, sok helyen gyermekien tágasnak, örömtelinek és kalandozónak hat a szerzői lemez mind a tíz kompozíciója. A legizgalmasabb kérdés ezeknél a szerzeményeknél is az, ami a Boldog város LP (1978) és a korábbi Illés-számok esetében: honnan ez a kölyökösen ágáló, árta(lma)tlan dac, felnőttesen mély, nyílt vallomásosság, időnek kiszolgáltatott irónia és iróniába bújtatott idő, amely a dalokban többnyire egyidejűleg, egyenrangúan és titokzatosan pontos arányokban van jelen? Honnan?
Igazából egy magyarázat látszik lehetségesnek: az ihlet. A kegyelem pillanata, amely olykor érdemtelenül érkezik; amelyet Illés Lajos a számok szerkezetéből is érezhetően igyekszik kiérdemelni. Mindegyik dallamvonalon nyomon követhetők a kiteljesedés fokozatai. A borongósabb, líraibb melódiák a refrénben (vagy egy átvezető részben) rendre eljutnak az erőig, a megtisztító energiáig (Nehéz arra menni, Hűvös van, Ilyen ez a város), a parodisztikus, bohókás, fricskás dallamokba pedig mindig keveredik egy kis fanyar, könnycseppes íz (Táncolni kell, Nem baj, Reális valóság): csak semmi nehézkedés, de azért a szél ne fújjon odébb!
Nem tudom, mióta ismerheti Zelki János szövegíró a zeneszerzőt, annyi azonban bizonyos, hogy majdnem egyéni, itt-ott találékony versei hitelesen körvonalazzák azt az embert, akinek Illés Lajos a muzsikájából kiindulva gondolható. Akár a Táncolni kell, akár a Reális valóság strófái pontos diagnózisai annak a köztes (valóság és képzelet közötti) állapotnak, amelyben a szavak jelentése kinek-kinek a belátásától, őszinteségétől, lelkiismeretétől függ: „Beleképzelem magam a helyembe, noha nem vagyok az esetem … ki ott az a másik?”. A szövegek ugyanakkor az előadóknak is testre szabottak. Vagy az énekesek bújtak bele a gondolatokba? Azt hiszem, mindegy. Az eredmény azt mutatja, hogy Bontovics Kati a technikai és előadói felkészültségéhez igencsak illő Hűvös van-ban klasszikusan szép énekteljesítményt nyújt (kevés ehhez fogható intimitású kompozíció akad a magyar rockzenében!); Somló Tamás a legjobb partner a sajátos Illés-grimaszhoz (Nem baj), éneke háromperces népszínmű, fityisz az időnek, időtlenségnek; Demjén Ferenc minden poétikus hangi képességét érvényesíteni tudja, úgy, hogy nem önmagára, hanem a dalra összpontosít (Nehéz arra menni).
Igazolható, jó ötlet volt meghívott szólistákkal rögzíteni ezt a zeneanyagot. Nekem mégis egy Illés Lajos nevű énekesről vannak a legjobb benyomásaim, aki saját állítása szerint azon egyszerű okból nem énekli a dalait, mert nem tud énekelni … Azt nem is kell tudni, Lajos! Neked nem. Elég, ha vokállal megtámogatott mormogás, kántálás olyan szemtelen súlytalansággal illegve megemelkedik, mint a Táncolni kell-ben; ha a zongora unisono énekében az elveszett dolgok, bántalmak, mellőzöttség helyett a tisztító HARMÓNIA szólal meg.
Ennyi? – kérdezed az utolsó szám címében. Igen: ennyi elég. Ez az ennyi a tiéd – maradéktalanul. Letetted, leteheted mindenki asztalára.
J. Király István
Film Színház Muzsika 1988. 42. szám. – ROCKRÓL-ROCKRA
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése