Azóta illik rám a tiszteletes úr elnevezés, amióta feleségem a tiszteletes asszony. Öt éve. Elementáris erővel jött, és nagyon érdekesnek látom a megtérést. Ha mások nyilatkoznak rólam, az ő szájukból furcsának és hihetetlennek tűnik. De csak addig olyan kínos, amíg valaki ezt meg nem éli. Amikor elhittem, egyik pillanatról a másikra lettem hívő ember. Előtte sem voltam távol ettől, de nem éreztem, amit most. Olyan nyugalom szállt meg, amit nem tudok elmondani. Talán majd zenében megpróbálom. A reformátusok világtalálkozóján próbáltam elmondani, mit érzek abban a műben, amelyet erre az alkalomra írtam. A címe: Velünk az Isten. […] A zenélést akkor hagytam abba, amikor az Illés-együttes a hetvenes évek elején feloszlott. Mindegy, mi volt utána, a többi már nem erről szól. Saját elhatározásom következményeképpen sok mindent átéltem. Végül rájöttem, hogy vannak választási lehetőségek, de az igazi döntéseket nem én hozom. Valami irányítja az életemet. Mondhatnám azt is, hogy az Úristen, de nem szeretnék hittérítőként fellépni. Csak úgy magamban gondolkodom. Így visszagondolva úgy érzem, engem szeret az Úristen. […] Azt a nyugodt és harmóniával teljes életet, amire mindig is vágytam, most kaptam meg. Sokat kellett rá várni, és ez csak annak jövend el, aki vágyik rá. Ez a harmónia óriási erőt is ad. Egyébként nem végleges állapot, nem egy halál előtti öt perc. Azelőtt eléggé depreszsziós voltam, ami a nyolcvanas évek végének hangulatából is adódott. Nagyon kikészített, hogy az ország nem indul „sefele”. Meg úgy is látszott, olyan irányba fordulhat, ami borzasztó lenne a gyerekeinknek, unokáinknak is. […] Persze hogy veszélyben van a keresztény-nemzeti vonal. Vidéken élő ember lévén tudom, a hajdani kommunisták falun még ma is kemény megfélemlítésben tartják az embereket, különösen akkor látszik ez, amikor a téeszátalakításoknál törvénytelenségek százait követik el. […] Nem vagyok prédikátor. Csak beszélgetek mindenkivel. Régebben ehhez nem volt kedvem, most viszont igen. Az egész országban egy nótát fújnak az emberek: régen jobb volt, megvették a malacot és az elég volt. Nagyon nehéz meggyőzni őket az ellenkezőjéről. Ehhez egyedül kevés vagyok, csak próbálkozom. Kellene hozzá egy rádió, egy televízió, egy rendes újság… Amennyit el tudok mondani, azt elmondom. […] Az Úristen mindenről gondoskodik. Remélem, arról is, hogy hatni tudjak a környezetemre. Ezt ő tudja. […] Nagyfiam a Szabadság téri református egyház lelkipásztora. Általános iskola után a debreceni kollégiumban tanult, aztán pedig a pesti teológián végzett. A feleségem családjában ez nagy hagyomány. Lilla nagyapja, Makkai Sándor erdélyi református püspök volt, könyveket is írogatott, például az Ördögszekér címűt. Édesapja a debreceni teológiának volt a történészprofesszora. A másik két gyermekem közül a kisebbik tizenegy éves, az idősebb pedig már a Fórum Szállóban dolgozik.
Pesti Riport, 1994. április 18.:
Négy éve írtam egy református istentiszteleti oratóriumot Velünk az Isten címmel, amit a margitszigeti szabadtéri színpadon mutattak be. Ez a mostani oratórium 1977 óta foglalkoztat. Egy része, mint például a Mit csinálunk? című Vörösmarty-vers megzenésítése, korábban elkészült. Mindig is érdekeltek a régi költők és gondolkodók, akiknek nemzetről, magyarságról való vélekedését ma is aktuálisnak érzem. Vörösmarty versének például szinte minden sora illik a mai állapotokra is. Mindennek megvan a maga ideje – ezt az oratóriumot most kellett megcsinálnunk. Az ideiglenes címe: Miért hagytuk, hogy így legyen? […] 1988-ban, 46 éves koromban radikális életformaváltást hajtottam végre. Otthagytam a fővárost, és vidékre költöztem. Előbb Egerlövőre, majd Kisorosziba, ahol jelenleg is élek. A hatszáz lakosú kis falu a szigeten még őrzi a régi életét, különösen télen, amikor a nyaralók nem háborgatják. Csend van, jó levegő, és az emberek még szóba állnak egymással. Ha bejövök Pestre, mindig zavarban vagyok, mert megszoktam, hogy ismeretleneknek is köszönjek az utcán. Mindez olyan biztos háttér, amire egy alkotónak szüksége van. […] Nem szakítottam a magyar zenei élettel, csak éppen nem veszek részt ebben a felfokozott nyüzsgésben. A pénz sohasem érdekelt. Van egy mellékfoglalkozásom – református kántor vagyok –, megélek valahogy. Vidéken a lelkészeket nem hagyják éhen halni. A kisoroszi református gyülekezet mindössze 150 tagú, ezért önerőből nem tudtuk felépíteni a református iskolánkat. Létrehoztunk hát egy alapítványt Protestáns Ifjúsági Művészeti Misszió a Magyar Kultúráért címmel, amelynek a titkára vagyok. A célunk az, hogy a hétmillió forintért felépült iskola köré egyfajta nyári kulturális centrumot hozzunk létre, a határon kívüli ifjúság találkozóhelyét. Tavaly nyáron először kéthetes turnusokban kétszáz erdélyi gyereket nyaraltattunk. Az idén ez kibővül a Vajdaságból és a Kárpátaljáról érkezőkkel. Húsvétkor jártunk a feleségemmel – ő a lelkész a faluban – Huszton, hogy meghirdessük az akciónkat. Én magam tanárként is részt veszek a programokban, amik művészettörténettől irodalmon keresztül zenéig terjednek. Így a nyaram június közepétől szeptember közepéig be van táblázva. De számomra boldogságot jelent a gyerekekkel való foglalkozás.
Nők Lapja, 1996/20.:
Főleg az ifjúsági munkában tudok részt venni. Gyerekeket tanítok zongorára, németre és angolra. […] Két éve dolgozom egy nagyobb lélegzetű munkán, egyharmada kész, saját kiadásban meg is jelentettem kazettán. Az első rész címe: Cantus Hungaricus, azaz Magyar ének. Verseket válogattam a XVI. századtól a mostani költőkig.
Új Magyarország, 1996. június 27.:
Jó itt. De jól érezném magam egy jéghegy csúcsán is, ha belülről rendben vagyok, ha erős a hitem, ha harmonikus vagyok. Legalább hússzor meghalhattam volna. Bizonyára folyik az őrzőangyalomról a víz, annyiszor kellett megmentenie. Mostanra a mentőangyal megkönnyebbülhetett, ráadásul egy látható védangyalom is van: a feleségem. Itt élünk a parókián, nem is vágyom egyelőre birtokolható, végleges otthonra. Édesanyám már megtalálta végső nyughelyét, itt van mellettünk a kisoroszi temetőben. Ha ne adj’ isten meghalna a feleségem, őszintén szólva, nem tudom, hova mehetnék lakni…
Magyar Nemzet, 1997. március 12.:
Az ország pénzügyi helyzetét rövid idő alatt bárki képes rendezni. De ettől még nem válik a lakosság nemzetté. Az embereknek célt kell adni: az ország együttes megtartását, eljuttatását az őt megillető helyre. Ehhez a munkához pedig óriási erőtartalékot, energiát adhat az egészséges nemzettudat.
Demokrata, 2000/2.:
Ez a művészeti misszió azzal foglalkozik, hogy főleg határon túli tehetséges fiatalokat idevonzzon. Már hat éve csináljuk, ezalatt csaknem ezer ember fordult meg nálunk, akik festettek, táncoltak, magyar kurzusokon vettek részt. […] Senki sem születik hívő embernek, ráadásul szerintem a hit ajándék, amit nagyon kell óvni, erősíteni. Hiába akarok hívő lenni, ha azt nem kapom meg. A kereszténység alapja a hit, amihez hozzájön a felépítmény, a remény meg a szeretet. […] Mindig hiányérzetem volt a sikerek csúcsán is, bár akkor ezt még nem tudtam konkrétan megfogalmazni. Aztán jön a fordulat, és egyfajta melegség költözik az ember lelkébe, megérzi a harmóniát, akárcsak a zenében. […] Első osztálytól folyik a hittanoktatás, és ezt nagyon szeretik a gyerekek. Feleségem játékosan igyekszik megkedveltetni velük a bibliai történeteket, s mire nyolcadikos korukban konfirmálnak, addig elég sok mindent megtanulnak. De nemcsak a gyerekek, hanem az ifjú szülők is, akik kimaradtak a hitéletből, akiket ateista szellemben neveltek, és érdeklődésük a gyermekek házi feladatának kikérdezése révén fordul az egyház felé. Valahol legbelül minden ember lényében benne van a kereszténység utáni vágy – és ugyanígy a hazafiság és a nemzeti érzések csírája –, amit nagyszüleitől örökölt. Nem véletlen, hogy csak nagyon kevés ember tapossa meg a nemzeti lobogót, és nem könnyezik a Himnusz hallatán. […] Bátran elmondhatom, hogy ilyen jól még nem éreztem magam a bőrömben egész életemben. Nagyon jókat tudok alkotni, nagyon jól megy a munka, olyan közegben élek szeretetben, békességben, ami nekem tökéletesen megfelel, és ez az alapja annak, hogy esetleg még a jövőben is le tudok tenni valamit az asztalra. Lehet, hogy egy kissé későn érő típus vagyok, de most kezd összeállni mindaz, amit átéltem az elmúlt ötvenvalahány év alatt. Úgy érzem, mintha most indulna el az életem egy olyan szakasza, amely sokkal termékenyebb lesz, mint az egész eddigi életem.
Válogatta: Zsebők Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése