Illés kántor karácsonya
Kisoroszi a csöndes, békés falu, nem mesze a lüktető, zajos fővárostól, a Szentendrei-sziget legvégén álmodik. Egyetlen vékony aszfaltcsík vezet a községhez, s onnan már csak a Duna partjára ballaghat le, aki arra jár. Ha pedig tovább akarna utazni, meg kellene tanulnia, hogyan keljen át a hatalmas folyam örvénylő vizén. Az ember hajlamos azt hinni, hogy onnan már biztosan nincs tovább, az az út vége. Pedig akik ott élnek, azok tudják, nagyon sokfélék a lehetőségek, igaz, azt is tudják, a továbblépés feltétele a túljutás.
Illés Lajos, a hajdani Illés együttes névadója most Kisorosziban lakik. Véget vetett zenei karrierjének, a népszerű dalénekesi életnek és kívülről nézve talán olyan helyre költözött, olyan mindennapokat választott, ahonnan már nem lehet továbbmenni, ahol nincs perspektívája. Pedig a zenész nagyon jól tudja, hogy ez csak a látszat. Ő ugyanis már továbblépett, elhagyta a popsztárok világát, túljutott mindazon, ami bezárná a perspektívákat, s a túlpartról integet felénk... Ő a kisoroszi református egyházközség kántorja.
Öreg, talán kétszáz éves, fehérre meszelt, s a régi épület meghitt illatát árasztó házban lakik most a valamikori énekes.
- A feleségem református lelkész. Ilyen egyszerű, így lettem kántor - magyarázza a furcsa metamorfózist, ám miután észreveszi értetlen tekintetemet, mintha megsajnálna, részletesebb magyarázatba kezd:
- A zenekar föloszlása után egy másik társasággal játszottam nyolcvankettőig. Aztán sokáig színházaknak, moziknak írogattam mindenféle zenéket, amiből akkoriban meg lehetett élni. Persze, ezzel most sem hagytam föl, de ma már egészen más dalokat komponálok, mint a régi időkben. Egészen új zenei világot jelent számomra ez a tevékenység. Gazdagodtam, többé váltam az egyházi énekek megismerése által. A közelmúltban készült munkáimba be is építettem ezeket a számomra új elemeket. Már hat éve vagyok kántor. Errefelé úgy mondják Isten dicsőségére, ami alatt azt kell érteni, ingyen, de szeretetből.
A lelkészlak vastag falú, apró ablakú, tágas szobájában ülve beszélgetünk. A valamikori lázadó, újító, dinamikus fiatalból most a tradíciók elfogadója, a hagyományok őrzője, nyugodt férfiember lett... A hangja vidáman cseng, de a szavakat egészen lassan, szinte betűnként formálja.
- Felszínesen senki ne ítéljen! - szövi csendesen a mondatokat, egyik cigarettáról a másikra gyújtva a községi kántor. - Ez csak látszólagos különbség, mert a két tevékenység, a két életforma az én lelkemben közel áll egymáshoz. A valamikori zenekar és a mostani kántorkodás sok mindenben ugyanaz. Elsőbben is szolgálat mindkettő. A templomi énekléssel kapcsolatban ez természetes, de az Illés együttesben ugyancsak szolgálat volt az ének. Hiszen akkoriban bizonyos dolgokat csak így lehetett kimondani. Csinálnunk kellett, szolgálat volt. Pedig ha csak a társaság belső dolgait néztem volna, már sokkal korábban abbahagyom a zenélést. Mégis együtt maradtunk, amíg csak lehetett. Tisztességes, emberi és egyetemes értékek érdekében szólt az a zene. Azok az értékek, amelyekért mi akkor kiálltunk, akár az egyház értékei is lehettek volna. Hiszen az egyház sem csak tradicionális, merev szervezet, sőt, úgy hiszem, a mai világban talán az egyik leghaladóbb intézmény. Szolgálatai, - világi, karitatív kezdeményezései, az emberi kapcsolatok megtartása, a fiatalokkal való törődése - pótolhatatlan munkát jelentenek. Az elmúlt fél évszázadban nem csak a gazdaság ment tönkre, de a lelkek is elárvultak. A termelést könnyű lesz rendbe tenni néhány év alatt, a lelkekért azonban keményebben kell küzdeni.
A templom előtt lassan gyülekeznek az emberek. Már elhallgatott a hosszan zengő harangszó, s most egyre ballagnak, szállingóznak a hívek az istentiszteletre. - Áldás, békesség! - köszöntik egymást.
- A nagy tömegekhez szólt annak idején az együttesünk - szól két üdvözlés között, zöld kiskabátját szorosabbra fogva a valamikori énekes-sztár -, és hiába volt népszerű, amit csináltunk, úgy érzem, nem vált be, nem volt eredményes. Erősen hiszem, semmilyen területen nem kezelhetőek tömegként az emberek, nem lehet hozzájuk úgy szólni, mint egy összeolvadó, hatalmas masszához. Az egyenkénti megszólítások, a személyes találkozások talán eredményesebbek. Mindenkinek a maga környezetében, a maga közegében kell hatnia, úgy, ahogy hatni képes. Ehhez természetesen úgy is kell élnem, ahogy hirdetem. Példaadóan az életben, a cselekvésben és a gondolkodásban egyaránt. Persze, megint csak gondolnunk kell arra, hogy az egyházi szolgálat, s az iskolai munka nem jelenti az ember teljességét. A testmozgás számomra mindig fontos volt, s most is az, hiszen az izmaim rendben tartása mellett a sport szellemileg is felszabadít, pihentet. Régebben teniszeztem, mostanában, mivel erre nincs módom, a Duna partját járom. De reménykedem, előbb-utóbb talán újra teniszütőt vehetek a kezembe. Az emberek jobban figyelik a másikat, mint saját magukat, s ha jó példát látnak, talán maguk is változnak.
Adventi koszorú gyertyái égnek a templomi orgonán, s a kántor játéka nemcsak az Istenhez, hanem egymáshoz is közelebb viszi a padsorokban meghúzódó embereket.
- A kis közösség nagyszerű dolog - suttogja a férj, miközben a szószékre egy szigorú tekintetű nőt, feleségét, a lelkészasszonyt várja a gyülekezet -, ám a család a szeretet legbensőségesebb tere. A karácsony mindannyiunk számára a szeretet ünnepe, csakhogy a keresztény embernek a vallás alapköve is a szeretet. Egy napig legalább nemcsak magukra, hanem másokra is gondolnak az emberek. Ajándékokat vesznek egymásnak, és sokan ezzel el is felejtették a dolgot. Ugyanakkor az ünnep, mint a jó zene, mint az egyéni, példamutató élet, felhívás is egyben. Egy lehetőség arra, hogy elgondolkozzunk a szeretet tartalmán, sokféleségén, hiszen rengeteg szeretet létezhet: testvéri, felebaráti, a haza iránt érzett és ki tudja, még mennyi féle-fajta. Talán akad egykét ember, akiket valóban megérint az ünnep, s az ajándékvásárláson túl talán tenni is kezd valamit. Lehetőség adatik ilyenkor az embereknek. Lehetőség az eszmék, a gondolatok meggondolása, elfogadása által a mindennapok megváltoztatására. Rengeteg alternatíva áll előttünk, s mindig van lehetőségünk arra, hogy valami újba kezdjünk, de a döntés, a választás a miénk. Ítélkezni én senki felett sem tudok, mindenki maga határoz az életéről, maga vállalja a felelősséget vágyaiért, gondolataiért, tetteiért.Így is lehet. És másképpen is!
Rácz András
Nemzeti Sport
1994. december 24.
Forrás: www.illeslajos.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése